Egy kis kedvcsináló kép
Van az az érzés, amikor feleslegesnek érzed magad. Amikor nem figyelnek rád, amikor nagyon leszarják, hogy ott vagy. Ha ezt egy olyan embernél érzed, akit szeretsz, akkor nem rovod fel neki, csak tűröd és lenyeled a békát, de van egy bizonyos pillanat, ahol már te sem viseled el, csak kitörsz és mindent ki ordítasz, ami a lelked nyomja.
Aznap is, mint mindig a munkából ballagtam és pontosan négykor értem haza. Egy középiskolában tanítottam angol nyelvet és történelmet, frissen diplomázott tanár voltam, talán pont ezért szerettek a diákok, fiatalosan és lazán tanítottam, ennek ellenére mégis megvolt a tisztelet irántam és mindig rendesen tanultak az órákra. Máshol viszont már nem voltam ennyire megnyerő. Régen, nagyjából egy éve, mindig békesség és szeretet várt otthon, szerelmem mindig tárt karokkal és ragyogó mosollyal üdvözölt. Három évig teljes nyugodtság volt, ha vitatkoztunk is, akkor is csak apró butaságokon, a harag öt perc alatt elillant. Nem értem mi változott az utóbbi időben. Talán velem van a baj? Semmit sem tettem, ami ezt a helyzetet generálhatta volna, bennem semmi nem változott, ugyanolyan szerelmes, rendetlen és mosolygós vagyok, mint régebben. Annó állítólag ezért szeretett belém, úgy kellettem neki amilyen voltam. Bár akkor a mosoly még igazi volt. Annyira tökéletes volt minden, teljesen összeillettünk, hasonlóak a hobbijaink, az ízlésünk és a személyiségünk is, állítólag az ellentétek vonzzák egymást, de mi még így is úgy passzoltunk egymáshoz, mint két mágnes. Talán ez lenne a baj? Rám unt és kalandokra vágyik? Nem vagyok egy unalmas ember, de nekem is megvannak a szokásaim, mint mindenki másnak. Minden reggel ötkor kelek, fél hatkor fejezem be a készülődést és utána három perccel indulok el az iskolába dolgozni. Négykor hazaérek, bemegyek a nappaliba leellenőrizni, hogy párom ott van-e, aztán átvonulok a konyhába inni egy nagy adag kávét és összedobni valami kaját, majd a nappaliban leülök a kanapéra szerelmem mellé és hétig nézem a tévét. Hétkor megyünk közösen fürdeni, én tíz perc után kiszállok a kádból, fogat mosok és nekiállok elintézni az iskolai prezentációkat és az esetleges dolgozatokat kijavítom, ha úgy van. Onnantól fogva, ha végeztem teljesen szabad vagyok, sőt, hétvégén nem is dolgozom, azt vallom, hogy a munka megvár, a szombat és vasárnap teljes mértékben az enyém, jobb esetben, ha ő is itt van, akkor a kettőnké. Ez a napi rutin, a hétvége pedig változatos, mozizunk, elmegyünk enni valahova vagy csak sétálunk, mindig más. Olyan régóta vagyunk együtt, hogy ha valami baja lenne elvárnám, hogy szóljon, annyira bizalmas viszonyban már vagyunk szerintem. A problémák arra valók, hogy megbeszéljük őket, nem arra, hogy elhallgassuk. Minden kapcsolatban vannak viták, de az Isten szerelmére, még azt sem mondhatom, hogy veszekednénk, mert nem! Egy kurva szót nem mond arról, hogy mi a szarért távolodtunk el ennyire egymástól! Legalábbis ő tőlem, mert én akármikor kezdeményezek vagy próbálok olyan lenni, mint régen, egyszerűen nem reagál rá semmit, minden szavam süket fülekre talál. Van olyan, amikor már nekem is elegem van, hogy nem képes normálisan viselkedni és hagyom az egészet, olyankor csak ülünk egymás mellett, mint két kuka, ő nyomja a laptopot, én meg nézek ki a fejemből. Ha kérdezek is, hogy például milyen napja volt, csak egy egyszerű jóval válaszol vagy csak vállat von, de ma már nem kérdez vissza.
Pedig emlékszem régen milyen figyelmes volt, órákig beszélgettünk, amikor haza értem. Hiányzik ez az ember, mit tettem, hogy ilyen közömbös velem? Legalább szólna, hogy utállak vagy mit tudom én, az még jobb is lenne, mert tudnám, hogy mit érez, de így azt sem tudom, hogy elvisel-e még egyáltalán vagy csak megszokásból van velem. Ennyire elhidegültünk volna egymástól?
Az átlagnál hangosabban estem haza, szó szerint. Megbotlottam a küszöbben és beborultam az ajtón, de szokás szerint senki nem jött ki a nagy zajra. A nappaliban megtaláltam őt, hát persze, hogy a gépén olvasott valamit. Elmorogtam neki egy köszönésfélét és mentem meginni a napot lezáró koffein adagomat, legnagyobb meglepetésemre ő is kijött, bár csak egy pohár vízért és azt is fél perc alatt megitta, majd visszament. Gyorsan csináltam magamnak melegszendvicset és levágódtam mellé.
- Milyen napod volt? - szokás szerint, ugyanez a kérdés.
- Hm, jó.
- Aha.
ENNYI. Bő társalgás mondhatom.
- Nekem nem csináltál?
Zavartan néztem rá, csodálkoztam, hogy egyáltalán két szónál többet mondott.
- Mi?
- Szendvicset. Nekem nem csináltál?
- Csinálj magadnak.
- Rendes vagy, kösz - mondta flegmán.
- Fáradt vagyok, én nem meresztettem egész nap itthon a seggem, mint egyesek, had ne kelljen már kimennem.
- Most mi bajod van?
- Neked mi bajod van? - néztem rá mérgesen.
- Mindegy, hagyjuk - fordult vissza a képernyő felé.
Ideges lettem. Megint ezt csinálja, éppen amikor kezdenénk megbeszélni a dolgot, visszavonulót fúj és nem hajlandó megoldani a dolgot. Felkeltem, odaálltam elé és lecsaptam a laptop tetejét.
- Nem hagyjuk! Mindig ezt csinálod! Beszéljük meg!
- Mit csinálok? Megint bebeszéled magadnak a hülyeségedet.
- Ez nem hülyeség, vagy te nem érzed, hogy nincs minden rendben?! Donghae, kezdem azt hinni, hogy elveszítelek! - emeltem fel a hangom.
- Miért veszítenél el?
Ez most vagy teljesen hülye vagy engem néz annak?
- Te most komolyan ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? - húztam össze a szemöldököm, majd lemondóan sóhajtottam egyet. - Szeretsz te még engem egyáltalán?
Akkor tört ripityára a szívem, amikor nem válaszolt egyből, csak nézett rám. Régen gondolkozás nélkül rávágta volna, hogy szeret, de most nem tette. Szinte éreztem, hogy szilánkosra török belülről, egy pillanatra még a levegőt is benn tartottam, a torkomat fojtogatta az a bizonyos gombóc, ami jelezte, hogy mindjárt eltörik a mécses. Tehát ennyi volt?
A szeméből csak zavartságot és egy pici csalódást véltem felfedezni, nem tudtam elképzelni mi játszódik le benne. Vajon ő is annyira szomorú most, mint én? Annyira a pokolra kívánja most a szerelmet, mint én? És legszívesebben most sírna, mint én? Nem hinném, vagyis nem tudom.
Csak egy beletörődő bólintással vetettem véget a dolognak és indultam be a szobába. Leültem az ágyra és elkezdtek folyni a könnyeim, bőgtem, mint egy nyomorult lány a szerelmes filmekben. Nem szégyelltem, most minden jogom megvolt, hogy sírjak, szabályosan bömböljek.
Négy év nagyon hosszú idő, főleg ha azzal vagy, akit szeretsz. Annyira megszokod, hogy a párod ölelő karjaiban kelsz fel, reggel az ő arcát látod, együtt reggeliztek, romantikus csókokat váltotok, a nap kilencven százalékában rá gondolsz, titkos üzenetet küldtök egymásnak az asztal alatt munkaidőben, csókolóztok az ajtóban, amikor hazaérsz, megetetitek egymást vacsora közben, megfürödtök együtt és éjszakába nyúlóan szerelmeskedtek. Ezek a dolgok annyira apróságnak tűnnek, mégis aki részese egy ilyen kapcsolatnak, annál boldogabb ember nincs is a Földön. Nálunk is ez volt, minden így történt és imádtam. Vele kelni és feküdni volt a legjobb dolog a világon és én nem akarom ezt az érzést elveszíteni, de ha ő már nem azt a szerelmet érzi, mint én, akkor itt már nincs miről beszélni. Én nem akarom magam ráerőszakolni senkire sem, ne az miatt legyen velem, mert megsajnálja nyomorult lelkemet, csakis akkor, ha még mindig olyan tiszták az érzelmei, mint a kezdetek kezdetén.
- HyukJae! Nyisd ki az ajtót! - kopogott hangosan az ajtón.
- Menj a Pokolba! - kiabáltam ki.
Már taknyom-nyálam egybefolyt, de nem érdekelt, folyamatosan csak az a négy év járt a fejemben és az, hogy én újra akarom azokat! Gyerekes vagyok? Hisztis? Olyan, mint egy hülye liba? Lehet. Ilyen a szerelem.
- Te most sírsz? - lepődött meg.
Jaj, ha tudnád hányszor sírtam álomba magam melletted, elképzelni sem tudod. Inkább nem is válaszoltam, vele ellentétben, én nem nézem őt bolondnak.
- Nyisd ki az ajtót, kérlek.
Meglepetten kaptam a fejem az ajtóhoz. Mikor hallottam utoljára én ezt a szót az ő szájából? Egy éve nagyjából, nem kicsit meglepett vele. Nagy szájhúzással mentem csak oda az ajtóhoz és tártam ki. Annyira érzem, hogy majd egy olyan beszélgetés lesz ennek a vége, amit nagyon nem akarok.
- Rendben, beszéljük meg - besétált és leült az ágy szélére.
Helyet foglaltam mellette, de megtartottam a távolságot. Nem akarok hozzáérni, tudom, hogy elgyengülnék és akkor végem lenne.
- Khm. Igazad van, én is érzem, hogy nincs minden rendben...
- Hát nincs.
- De nem értem, azt gondolod, hogy ez engem egy kicsit sem izgatott? HyukJae, napjában késő délután érsz haza és akkor sem velem foglalkozol először, hanem elmész húsz más dolgot csinálni.
- Ezzel most arra célzol, hogy ez az én hibám? - mutattam a mellkasomra.
- Nem. nem érted.
- De igen, ezzel pontosan arra utaltál. Nekem van egy munkahelyem, ahol van egy munkaidő keretem, ha négykor végzek, akkor négykor végzek. Nem kettőkor, nem háromkor, hanem négykor. Régen ez nem volt probléma, amikor hazajöttem együtt ittunk kávét, bejöttél hozzám fürdeni. De ez egyik napról a másikra elmaradt és furán kezdtél el viselkedni.
- Nem viselkedek furcsán, mondom megint paranoiás vagy.
- Nem vagyok paranoiás! - kezdtem el kiabálni. - Egyszer ebben a kibaszott életben, miért nem tudod elismerni, hogy nem neked van igazad?! Itt nem én vagyok a furcsa, próbálok ugyanolyan lenni, én nem változtam, hanem te fordultál ki magadból!
Kiadtam mindent, ami a lelkemet nyomta, nem hittem volna, hogy ezeket majd ilyen hangerőn és ebben a helyzetben mondom el. Ezt nyugisan kellett volna, de egyszerűen annyira felhúzott, hogy nem tudtam fékezni magam. Még képes engem beállítani a hibásnak! Ki szart a másik fejére már hosszú hónapok óta? Hát nem én az tuti.
- Hát neked sincs igazad - motyogta halkan maga elé.
- Már komolyan itt tartunk? Egymást hibáztatjuk, ahelyett, hogy megbeszélnénk? - néztem rá elkeseredetten. - Miért nem szeretsz már Donghae? Meguntál? Csúnya vagyok?
Annyira fojtogató volt a levegő, szinte ólomsúlyúnak éreztem a tüdőmet. Ki kellett szabadulnom onnan, legalább csak egy kis időre. Bár elismerem, hogy inkább csak menekülni akarok az elől a dolog elől, ami ma nagy valószínűséggel úgyis meg fog történni.
Nem válaszolt, óráknak tűnt a csend, ami körülvett minket. Minden egyes másodperc elteltével éreztem, ahogy ripityára török.
- Tudod, ha ezen gondolkoznod kell, akkor itt már rég gondok vannak. Mikor? - néztem rá csalódottan.
- Mit mikor? - húzta össze a szemöldökét.
- Mikor vesztetted el az érzéseidet irántam? - könnyes lett a szemem.
Elég szánalmasan nézhettem ki, de nem érdekelt, csak tudni akartam. Nem mintha ezzel segítettem volna magamon bármit is, de úgy tűnik a lelkem titkolt mazochista oldala most jött elő.
Azonban a kegyelemdöfés azután jött, hogy csalódottan lehajtotta a fejét és két egyszerű szóval válaszolt.
- Nem tudom.
Akkor és ott csak egy dolog járt a fejemben. El. Kell. Innen. Tűnnöm. Nem tudok ezek után egy fedél alatt lenni vele, nem azért mert utálom, pont ellenkezőleg. Tudván, hogy én szeretem, ő viszont ezt már nem viszonozza a legszarabb érzés, amit eddig tapasztaltam. Szánalmas voltam, egy utolsó lúzer.
- Értem - bólintottam, éreztem ahogy végigfolynak a könnyeim az arcomon és néma koppanással érnek a padlóra. - Csak tudod, az első pillanatban, ahogy meginogtál szólnod kellett volna és akkor talán még meg is tudtuk volna oldani.
Úgy gondoltam ennek a társalgásnak itt van vége. Ahogy ennek a kapcsolatnak is. Hajamba túrva ballagtam oda a bőröndömhöz és terítettem el a földön, miután kicipzáraztam.
- Most mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.
Nem válaszoltam, csak elkezdtem behajigálni a ruháimat a szekrényből. Nem volt erőm beszélni sem, a szívem így is ki akart szakadni a helyről. Donghae leguggolt elém és elkapta a kezem.
- Azt kérdeztem mit csinálsz? - pislogott nagyokat, mint aki egyszerűen nem fogja fel, hogy mire is készülök.
Égetett az érintése, és most már nem a jó értelemben, kellemetlen volt, mert ez már nem olyan, volt mint régen.
- Engedj el - húztam ki kezemet szorításából. - Pakolok, elköltözöm.
- Mi? - hagyta el halkan a száját ez az egy szó.
- Szerinted ezek után képes lennék veled lakni? Nem szeretsz, innentől fogva nincs miről beszélnünk. Elmegyek és kész - úgy hangzott, mintha erős lennék ugye? Nem voltam az, csak próbáltam annak tűnni.
- De - kereste a szavakat. - Rendben, úgysem tudlak megakadályozni és nem erőltetek rád semmit - sóhajtott csalódottan.
Viszont ez a sóhaj más volt, mint az enyém. Az enyém fájdalommal volt tele, az övé lemondó volt. Én azért voltam mérhetetlenül szomorú, mert éppen elveszítem azt az embert, akit a legjobban szeretek, ő azért, mert felborul a mindennapi rutinja.
Miután minden fontosabb dolgomat összepakoltam, illetve inkább beledobáltam a táskába elindultam a nappaliba, ahova Ő is követett. Szembefordultam vele és keserűen elmosolyodtam.
- Köszönöm ezt a négy évet, életem legszebbjei voltak, és minden egyes napon ugyanannyira szerettelek, ha nem jobban, a mai napig is szeretlek, sőt ezután is foglak még egy darabig. Majd ha túl leszek rajtad egyszer, akkor szólok - mosolyogtam továbbra is keserűen.
- De most hová akarsz menni? - tett egy lépés felém, mire én hátráltam ugyanannyit.
- Tudod úgyis pont időben vagyok, és mivel már levelet is küldtek róla, ezért úgy érzem illene bevonulnom már - szorongattam a pólóm alját. - Eddig miattad nem akartam, de remélhetőleg a fizikai erő mellett lelkileg is sikerül megerősödnöm.
- Nagyon vigyázz magadra, kérlek - nézett szomorúan a szemembe. - És kérlek ne haragudj, nem akartam, hogy ez így végződjön. Nagyon szerettelek én is, nem tudom mi változott az utóbbi időben - adta ki magából az érzéseit.
- Megszoktál, meguntál, Mindössze ennyi történt - rántottam vállat görcsösen.
Úgy éreztem ennél több felesleges szócséplés nem kell. Magam után húzva a holmimat mentem ki az előszobába, magamra kaptam a kabátom, a cipőm és kiléptem az ajtón a hűvös őszi levegőre. Meg sem álltam egészen a kapuig, ahol visszafordultam a ház felé és nosztalgikusan elmosolyodtam. Lepörögtek a fejemben a közös emlékeink ezalatt a négy év alatt. Minden ott volt a szemem előtt. Az amikor lefestettük a házat egy rohadt nagy vihar után, amikor olyan meleg volt nyáron, hogy úszómedencét állítottunk és egész nap benne fürödtünk és, hogy utána mennyire jajgatott, amikor kenegettem a hátát, mert nagyon leégett neki a tűző napon vagy amikor ki kellett cserélni a hátsó üvegajtót, mert egyszer, amikor összevesztünk és hosszú kiabálások után egymásnak estünk, a nagy lendülettől, ahogy ki akartuk nyitni betört az üveg.
Szép és szomorú emlékek, de mindre egyaránt egy nagy mosollyal gondolok vissza. Mindig mondják, hogy a múlt egy idő után automatikusan megszépül, de a miénk tényleg szép volt.
Utoljára az ajtóhoz pillantottam, ahol ott ácsorgott, akiről azt hittem, hogy a nagy Ő számomra. Mindkettőnk szeme könnyes volt, mert akárhogy is nézzük, a négy év az négy év, amiben minden egyes napot együtt töltöttünk, teljesen megszoktuk egymás társaságát és tudtunk a másiknak minden rezdüléséről.
Borzasztóan nehéz mindent hátrahagynom, de ami nem megy azt ne erőltessük, nem?
A szemébe nézve biccentettem felé egy aprót, amit viszonzott is és lassan elindultam a hűvös éjszakába, hogy felszálljak az első olyan buszra, ami a katonai bázishoz vezet, miközben törölgettem folydogáló könnyeimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése